A vintage és a modern grafikák találkozása – egy illusztrátor szemével
Az utóbbi években egyre gyakrabban kaptam olyan megkereséseket, amelyekben nem új, jövőbe mutató stílust kerestek – hanem múltidézőt. A 70-es és 80-as évek esztétikája újra ott van a moodboardokon, színpalettákban, betűtípusokban, hangulatképekben.
És ez nem csak velem történik így. A grafikai világban szinte minden irányban felbukkan a retró – és nem pusztán esztétikai játékként. Valami mélyebb ok húzódik mögötte.
Ez a cikk ennek próbál nyomába eredni – személyesen, de mégis szakmai tájékozódással. Mert számomra a retró nem díszlet. Hanem kérdés.
A retró nem divat, hanem reflexió
Először is: fontos kimondani, hogy a retró esztétika visszatérése nem egyszerű nosztalgia.
A digitális világ egyre tökéletesebb, egyre hibátlanabb – de ezzel együtt egyre személytelenebb is. A retró, minden torzításával, textúrájával, vizuális „hibájával” együtt, emberibbnek hat.
Ez több, mint vizuális játék. Ez egy lélektani válaszreakció.
A retróval való azonosulás sokszor nem is tudatos: biztonságosabb korszakok képeit idézi fel. Ahol még volt idő a részletekre, és a képek nem elárasztottak minket, hanem megszólítottak.
„Talán nem is a múltat akarjuk vissza, hanem azt az érzést, hogy érthető, követhető a világ. Hogy nincs túl sok – csak annyi, amennyi elég.”
A modern illusztrátor és az idő keverése
Én illusztrátorként nemcsak formát, hanem időt is keverek.
Amikor retró stílushoz nyúlok, tudom, hogy nem „úgy, mint régen” kell rajzolnom – hanem úgy, ahogy ma emlékezünk rá.
Ez a különbség hatalmas. A vintage-modern keverék lényege nem a másolás, hanem az értelmezés.
A 80-as évek élénk színpalettája ma más jelentést hordoz. A Bauhaus (nem a barkácsáruház, hanem a legendás művészeti iskola) geometrikus nyugalma a mai vizuális zaj közepette szinte meditatív hatást kelt.
És talán ezért érdemes a retrót újra és újra elővennünk. Mert amikor retró stílussal dolgozunk, valójában nemcsak vizuális elemeket idézünk meg. Az idővel is dolgozunk, nem csak a képpel.
Művészettörténeti lábnyomok – mit idézünk fel valójában?
Amikor retró stílusról beszélünk, nem egy homogén korszakról van szó.
A 70-es, 80-as évek grafikai világa olyan forrásokból táplálkozott, mint:
- A Pop Art – harsány színek, kontúros formák, hétköznapi tárgyak emelése ikonikus szintre (lásd: Warhol, Lichtenstein)
- Az ofszet nyomtatás vizuális hibái – túlszínezés, raszter, elcsúszó rétegek
- A szintipop vizuális világa – neonfények, kockaformák, digitális hatás analóg köntösben
- A Bauhaus örökség – arányosság, tipográfiai rend, szerkesztettség, amit később szándékosan kezdtek fellazítani
Ezek a rétegek mind ott vannak egyetlen jól megrajzolt retro-modern illusztrációban – ha az alkotó ismeri a mögöttük rejlő történetet.
Kortárs példák – kik csinálják ma igazán jól?
- Lisa Congdon – flat, élénk formavilága a 70-es évek színsémáit idézi, miközben teljesen kortárs struktúrákat használ.
- Malika Favre – art deco és pop art elemeket vegyít minimalista szexualitással és modern vonalvezetéssel.
- Brandon Schaefer – filmplakátjai olyanok, mintha régi VHS-kazetták borítóit látnánk újragondolva: erőteljes kontraszt, retro betűk, friss szerkesztéssel.
Ezek az illusztrátorok nem nosztalgiáznak – történetet mesélnek egy adott vizuális örökségen keresztül.
És mi a helyzet velünk?
A Galantusz műhelyében gyakran találkozunk azzal a dilemmával, hogy egy stílus mikor válik idézetté, és mikor válik önismétléssé.
Mi döntjük el. De csak akkor tudjuk jól eldönteni, ha értjük is, mit használunk.
A retróval való munka számunkra mindig önvizsgálat is:
Miért ezt választjuk? Mit üzenünk vele?
Néha a válasz egyszerű: mert működik. Máskor mélyebb: mert az a világ, amit felidézünk vele, személyes emlékeket ébreszt, miközben új formában születik meg.
De van egy kérdés, amit muszáj feltennünk:
Nem menekülés is ez egyben?
Nem azért fordulunk vissza a múlt vizualitásához, mert a jelen túl sok, túl gyors, túl követhetetlen?
Ez a kérdés fontos.
Nem mindig a múlt a megoldás – de megérteni a múlt képeit, és tudatosan használni őket: ez adhat alapot a jelenben való eligazodáshoz.
A retró, mint látásmód
Illusztrátorként ma már nem elég jól rajzolni. Tudnunk kell: miért pont így.
A retró esztétika számomra nem múltidézés. Hanem figyelmeztetés.
Hogy van helye a hibáknak, a textúráknak, a kézzel rajzolt szélnek.
Hogy nem mindig a legújabb technika hozza el a legerősebb képet – hanem az, amit belülről értünk.
És talán ezért érdemes a retrót újra és újra elővennünk.
Mert amikor retró stílussal dolgozunk, valójában nemcsak vizuális elemeket idézünk meg,
mert az idővel is dolgozunk, nem csak a képpel.
