Ivan Bilibin (1876–1942):
Ha valaki a csendemet megérti, azzal már szívesen beszélgetek. Ön csenddel kezdett – ez figyelemre méltó.

Galantusz:
A mi grafikai műhelyünk is így dolgozik. Hallgatva, figyelve, hogy a forma ne csak szép legyen, hanem igaz. Az illusztrálás számunkra nem díszítés – hanem valaminek a meghallása. Ön pedig egész életében a népmesék hangját hallgatta, nem?

Bilibin:
A mesék sosem voltak némák. Csak nem mindenki tudja, melyik fülével kell hallgatni őket.

Gyermekkor és Családi Háttere

Galantusz Grafika:
Kezdjük talán azzal, ami minden embernél a legfinomabb szövet: a gyerekkor. Milyen volt az a világ, amelyben az első vonalakat húzta?

Bilibin:
Szentpétervár közelében születtem, Tarhovkában. Egy csendes, fás tájon, ahol a levegő mindig tele volt valami régi mesével – nem mindig szóval, de jelenléttel. A családom művelt volt, és bátorították az érdeklődésemet, de nem irányították. Én viszont mindig azokat a pillanatokat kerestem, ahol a valóság megreped egy kicsit… ahol átlátni a dolgokon túlra.

Galantusz:
Ez olyan, mintha már kisgyermekként is a „kulisszák mögé” nézett volna. Talán ez volt az első színházi élménye?

Bilibin:
Nem is a színház, hanem a természet volt az első díszletem. A fák közé szűrődő fény, a hó csendje, vagy egy öreg parasztház sziluettje – ezek mind rendeztek bennem valamit. Aztán persze jött a népmesék világa. Anyám esténként mesélt, és én nem tudtam, mit figyeljek jobban: a hangját, vagy a képeket, amiket közben a fejemben rajzoltam.

Galantusz:
Emlékszik az első rajzára?

Bilibin:
Emlékszem a mozdulatra, nem a képre. Az első pillanatra, amikor egy ceruza a kezembe simult, és én nem csak firkáltam vele, hanem valamit hívni próbáltam vele. Talán egy lovat… vagy egy varázslót. Ma már nem tudom, de az érzés ott maradt.

Galantusz:
A Galantusz műhelyben gyakran kérdezzük magunktól: mi az a pillanat, amikor egy vonal több lesz, mint dekoráció – és elkezd mesélni. Nálunk ez a pillanat a születés.

Bilibin:
A jó rajz valóban nem ‘kezdődik’ – hanem megszületik. És minden születéshez kell egy rejtett világ is. Az én gyerekkorom volt az a világ – csendes, de eleven; tele jelekkel, amelyek csak később mutatták meg, mit rajzoltak belém.

Karrier Kezdetei: A vonal, amelyen elindultam

Galantusz Grafika:
Ha a gyerekkor volt az első díszlet, akkor az iskolai évek lehettek a próbafények ideje. Hol tanulta meg kezelni azt az érzékeny eszközt, amit ma stílusnak nevezünk?

Bilibin:
Jogot kezdtem tanulni. Furcsán hangzik, nem? A családom így gondolta biztosítva a jövőm. De a kezem másfelé húzott. A pétervári Művészeti Akadémia volt az igazi otthonom. Ott tanított Ilja Repin is – az ő festészetének drámai ereje mélyen hatott rám, még ha az én világom finomabb vonalakból szövődött is.

Galantusz:
Érdekes, hogy egy festő, aki főleg realista képeket alkotott, hatott egy illusztrátorra, aki meseszerű világokban él.

Bilibin:
A realizmus nem a tények, hanem az igazság keresése. Repin azt tanította: ne fess addig, míg nem tudod, mit mondasz vele. Én ezt átvittem a rajzba. Nem díszítettem – építettem.

Galantusz:
És mikor történt az első áttörés? Az első olyan pillanat, amikor nem csak egy „rajzoló” volt, hanem egy illusztrátor?

Bilibin:
1899. Egy könyv, egy legenda, egy vonal. Alekszandr Afanaszjev orosz népmeséinek kiadására készítettem illusztrációkat. A szokásos „meserajz” helyett valami ősi struktúrát akartam. Olyat, amiben benne van az ikonfestészet szigorúsága, a textíliák mintái, a szájhagyomány ritmusa. A visszajelzés gyors volt: valami új született – mondták.

Galantusz:
A Galantuszban gyakran idézzük azokat a képeket. Van bennük valami különös időtlenség. Mintha egyszerre múlt és jövő lenne bennük.

Bilibin:
Mert a mesék nem a „valamikor” idejében játszódnak. Hanem mindenkorban. A vonal pedig – ha jól húzod – nem csak ábrázol, hanem átjárót nyit.

Galantusz:
Mi is ezt keressük: az illusztrálás mint átjárás. Nem a világ díszítéséhez, hanem a világ mélyebb rétegeihez. És ön ezt már fiatalon tudta.

Bilibin:
Nem tudtam – de éreztem. És néha az érzés tisztábban vezet, mint a tudás.

Művészi Hatások és Stílus: A vonalak mögött élők

Galantusz Grafika:
Bárki, aki egyszer is megállt egy Bilibin-rajz előtt, tudja: ezek nem csak képek. Ezek téridők. Honnan tanulta ezt a fajta látást?

Bilibin:
Nézze, az én szemem egyszerre volt gyerek és régész. A népmesék képei mögött mindig éreztem valami mélyebbet – rétegeket, mint egy ikon mögötti fa, amelyről lekaparták a korokat. A stílusom ott született, ahol a kézművesség találkozott az emlékezéssel.

Galantusz:
Szándékosan választotta a dekoratív, szimmetrikus formákat? A mintákat, a keretezést?

Bilibin:
Az orosz népművészetben a mintázat nem pusztán díszít. Az a világ rendjének leképezése. A hímzések, a fafaragások, a templomok freskói – mind ugyanazt keresik: hogyan lehet a káoszt rendre rajzolni. A szimmetria nem szabály – meditáció.

Galantusz:
Egyes képei olyanok, mintha lassan hangolódnának be az ember szemébe. Először csak egy szín, aztán egy alak, végül egy egész világ. Ezt tudatosan alakította így?

Bilibin:
Igen. Egy jó illusztráció nem azt mondja meg, mit kell látni – hanem segít látni tanulni. Ezért használtam élénk, de kontrollált színeket. A kontraszt nem sokkol, hanem irányít. A textúra nem takar, hanem sejtet.

Galantusz:
És a karakterek? Annyira elevenek – még a legmesebelibb alakoknak is van valami emberi feszültsége.

Bilibin:
Mert én sosem karaktereket rajzoltam – hanem sorsokat. Egy boszorkány arca mögött ott van a magány. Egy hős mozdulatában ott a kétely. Nem akartam jókat és rosszakat – életet akartam. Ezért figyeltem a testtartást, a gesztusokat. Egy kézfej néha többet mond, mint egy tekintet.

Galantusz:
Ez számunkra is kulcs. A Galantuszban mindig azt mondjuk: a vonal nem kontúr, hanem viszony. A dolgok közti kapcsolat lenyomata. Ön is így látta?

Bilibin:
Amit nem kapcsolódásként rajzolunk, az nem is lesz élő. A népmesék épp azért működnek ma is, mert nem tanítanak – összekötnek. Az illusztrálás nem értelmezés, hanem kísérés.

Jelentős Művek és Büszkeségek: A képek, amelyek visszanéznek

Galantusz Grafika:
Ha most végigmennénk a saját életművén, van-e olyan kép vagy könyv, ami még mindig visszanéz önre? Ami nem hagyja nyugodni?

Bilibin:
Több is van. De talán a legelső az „Orosz népmesék” illusztrációsorozata. Ott éreztem először, hogy nemcsak rajzolok, hanem formálok. Mintha a mesék csak rám vártak volna, hogy végre megmutassák az arcukat.

Galantusz:
Sokan úgy gondolják, azok a képek nemcsak a népmeséket, hanem az orosz lelket is átrajzolták. Milyen volt rajzolni valamit, amihez generációk emlékei tapadtak?

Bilibin:
Olyan, mintha iszapból próbálnál áttetsző üveget fújni. Az anyag súlyos, de a cél: tiszta. Az én feladatom az volt, hogy ne zavarjam meg a mesét – de ne is szolgáljam vakon. A Vaszilisza a gyönyörű, a Halhatatlan Koscsej, vagy épp Baba Jaga – ezek nem karakterek, hanem archetípusok. A rajz csak akkor működött, ha a lényegüket húztam körül, nem a külsejüket.

Galantusz:
A Galantuszban a mai napig példaként használjuk azokat a keretezéseket, ornamentikákat. Az épített minták, a határok – mégis olyan élők maradnak.

Bilibin:
Mert minden keret egy döntés. A mesék nem végtelenek – irányítottak. A keret nem zár, hanem vezet. Mint egy hímzés a ruhán: nem csak szépít, hanem elmondja, ki viseli azt.

Galantusz:
És mi a helyzet a színházi munkáival? A díszletek, jelmezek… Másfajta illusztrálás?

Bilibin:
Az színtiszta testbeszéd. Ott nem rajzolhatsz statikus képet. A díszletnek élnie kell a színésszel, a mozgással. De még ott is éreztem: ugyanazt csinálom. Történetet segítek láthatóvá tenni. Az egyiket papíron, a másikat a térben.

Galantusz:
Van olyan kép, amit újrarajzolna, ha tehetné?

Bilibin:
Talán. De inkább van olyan, amit újra megfigyelnék. Mert egy jó kép nem befejezett. Csak elengedett.

Kihívások és Nehézségek: Amikor a vonal remeg

Galantusz Grafika:
Eddig a vonalakról beszéltünk, amelyek biztos kézzel rajzolták újra a meséket. De mi van azokkal a vonalakkal, amelyek nem akartak megszületni? Voltak ilyen idők?

Bilibin:
Voltak. Talán túl sok is. A művészetet sokan egyfajta menekülésnek gondolják – de számomra mindig inkább szembenézés volt. És néha nehéz volt tükörbe nézni. Az orosz-japán háború idején, majd később a forradalom alatt és után, az ország már nem azt kérdezte: mit álmodsz, hanem: kihez tartozol. És én, aki mindig is a „köztes világok” rajzolója voltam, hirtelen sehová sem tartoztam.

Galantusz:
Ezért hagyta el Oroszországot?

Bilibin:
Igen. 1920-ban Egyiptomba mentem, majd Párizsba. Próbáltam otthont találni a rajzban, a tanításban, a régi díszleteim árnyékában. De a belső táj mindig máshogy néz ki, ha a külvilág nem ismeri fel többé a térképet. És tudja, mi volt a legnehezebb?

Galantusz:
Mondja.

Bilibin:
Hogy továbbra is gyönyörű dolgokat kellett rajzolnom. Ornamentikát, hímzéseket, meséket – miközben bennem zajlott valami széteső. A kéz még dolgozott – de néha a lélek késett. Mint amikor egy színész elmond egy monológot, de közben valaki mást sirat.

Galantusz:
Ez szívbemarkoló. És mégis: a képekből nem érződik keserűség. Sőt, mintha még mélyebbek, még pontosabbak lennének.

Bilibin:
Talán épp azért. Mert már nem a világot akartam elmesélni, hanem megőrizni valamit. Egyfajta fényt, ami még akkor is világít, ha csak a belső udvaron pislákol.

Galantusz:
Visszatért végül Oroszországba.

Bilibin:
1936-ban, igen. Voltak, akik kérdezték: Miért? De én nem tudtam máshol élni. Az illusztrálás nem csak szakma volt számomra, hanem haza. És haza nem csak ott van, ahol biztonság van – hanem ott, ahol a lélek visszhangot talál.

A vonal, ami túlél

Galantusz Grafika:
Ha most egy fiatal illusztrátor ülne ön előtt – valaki, aki még csak keresi a saját stílusát, a saját meséjét – mit mondana neki?

Bilibin:
Azt, hogy ne féljen a csendtől. A vonal ott kezdődik, ahol hallani tanulsz. Ne mások stílusát keresse, hanem a saját csendjét. Mert minden jó illusztráció egy kérdésből születik – nem egy válaszból.

Galantusz:
Sokan azt gondolják, az illusztrálás ma már más. Technológia, gyorsaság, algoritmusok. Mit gondol erről?

Bilibin:
A kéz lehet digitális, a felület lehet képernyő – de a lényeg nem változik. Ha valaki valóban figyel, valóban lát – akkor a legkisebb rajz is otthont teremt. Ne a technikától féljenek, hanem az elmélyülés hiányától. A valódi illusztrátor nem eszközt választ – hanem figyelmet.

Galantusz:
Ezért is kérdeztük önt. Mert nálunk, a Galantuszban az illusztrálás még mindig valami szakrális folyamat. Kéz, szem, szív együttműködése.

Bilibin:
A képek nem attól lesznek élők, hogy mozognak. Hanem attól, hogy megállítanak. Ha egy vonal képes erre – akkor az illusztrátor elvégezte a dolgát.

Galantusz Grafika:
Talán ez minden, amit egy képről, egy mesterségről, egy életről el lehet mondani: hogy nem magáért való. Hogy mindig továbbad valamit. Egy ritmust, egy mintát, egy néma biztatást.

Aki most rajzolni kezd, talán nem is sejti, milyen messzire nyúlhat egyetlen vonal. Ivan Bilibin már tudta. Most rajtunk a sor, hogy újra és újra meghúzzuk – figyelmesen, bátran, úgy, ahogy tőle tanultuk: nem díszítésként, hanem hídként.