Egy illusztrátor, akinek a nevét díj őrzi
Galantusz Grafika:
Sokan ismerik a Caldecott Medal-t, de vajon mennyit tudnak arról az emberről, akiről a díjat elnevezték? Mi, az Illusztrációk Világánál most nemcsak életművet, de egy teljes életérzést hozunk el nektek. Randolph, mennyire örülnél, ha látnád, mennyi művésznek adsz ma is ihletet?
Randolph Caldecott:
Őszintén? Egy picit meglepődtem volna – főleg, ha tudom, hogy az én vonalaim egy díj arany körébe kerülnek, nem pedig a családi tapéta sarkára!
Gyermekkor, első vázlatok és családi inspirációk
Galantusz Grafika:
Említetted, hogy bankár családból jöttél. Hogy nézett ki nálatok a gyerekkor? Volt bármi művészi inspiráció a családban?
Caldecott:
Anyám szeretett kézimunkázni, apám viszont inkább a számokkal volt jóban. De anyám bátorított minden hóbortomban – és az első igazi sikerem egy, a kandalló fölé rajzolt lófej volt. Egy darab szénnel rajzoltam egy téglára – a család először elámult, aztán, mikor le kellett vakarni, már kevésbé voltak boldogok.
Galantusz Grafika:
Szóval az első „kiállításod” otthon volt? Mesélj erről a híres lófejről a kandallón!
Randolph Caldecott:
Igen, ez nálunk családi legenda lett. Képzeld el, egy esős délutánon, unatkozva, kezembe került egy darab szén a kandalló mellől. A falat, pontosabban a kandalló felett lévő festett téglát használtam vászonnak. Olyan büszke voltam az alkotásomra, hogy mindenkit odahívtam megnézni.
Galantusz Grafika:
Hogy reagált a család?
Caldecott:
Az első pillanatban mindenki elámult – „Milyen tehetséges ez a fiú!” –, aztán hamar átfordult az egész: „Jaj, Randolph, ezt hogy fogjuk lemosni a falról?!” Anyám próbálta nedves ronggyal, apám kaparóval… A lófej makacsul tartotta magát. Innentől kaptam inkább papírt meg füzetet, hogy ne a házat dekoráljam tovább.
Galantusz Grafika:
Akkor mondhatjuk, hogy a művészi karriered első megrendelése egy „tisztasági válságból” indult?
Caldecott:
Pontosan! Egy szülői „restaurációs katasztrófa” indította be a művészi pályámat.
Galantusz Grafika:
A szülők általában két véglet között ingadoznak ilyenkor: büszkeség és enyhe kétségbeesés...
Caldecott:
Pontosabban! Azt hiszem, anyám egyszerre volt büszke és dühös. De onnantól mindig kaptam papírt – így a tapéta megmenekült.
Galantusz Grafika:
Volt a gyerekkorodban olyan könyv, kép, tárgy, ami igazán nagy hatással volt rád?
Caldecott:
A brit karikatúrák, a természet képei. Mindig néztem a piacokon az állatokat – próbáltam elkapni azt a pillanatot, amikor egy kutya elmosolyodik vagy egy ló megijed egy zsák krumplitól. Megtanultam: a mozdulat az, ami élővé teszi a rajzot.
Karrier kezdetei – Bank, lapok, első rajzok
Galantusz Grafika:
Milyen volt banki alkalmazottnak lenni úgy, hogy titokban folyton rajzolsz? Nem volt konfliktus belőle?
Caldecott:
Ó, dehogynem! Az irodai füzetek marginális figurákkal lettek tele. Egy alkalommal a főnököm nem tudta eldönteni, hogy dicsérjen vagy kirúgjon. Szerencsére utóbbit nem tette, de egy idő után rájöttem: ha igazán boldog akarok lenni, rajzolnom kell.
Galantusz Grafika:
Az első valódi publikációdra emlékszel?
Caldecott:
Igen, egy vidéki lapban jelent meg egy illusztrációm egy piaci jelenetről. A szerkesztő azt mondta, „túl eleven” a rajz, de a gyerekek rajongtak érte. Akkor értettem meg, hogy a közönség nem mindig az, akire először gondolunk!
Galantusz Grafika:
Mi adta a bátorságot, hogy végül teljesen erre az útra lépj?
Caldecott:
Az a pillanat, amikor egy kiadó keresett meg azzal: "A maga illusztrációi miatt fogy jobban a lap." Ennél nagyobb löket nem kellett.
Mozgás, dinamizmus és vizuális történetvezetés
Galantusz Grafika:
A karaktereid mindig élnek, mozognak, gyakran humort csempészel a jelenetekbe. Tudatosan kerested ezt a stílust, vagy csak „így sikerült”?
Caldecott:
Azt hiszem, eleinte ösztön volt, de hamar rájöttem, hogy a mozdulat az, amitől a gyerekek újra meg újra nézik a képet. Egy kutya nem csak ül vagy fekszik – hanem vakarózik, játszik, grimaszol. Ezt próbáltam visszaadni.
Galantusz Grafika:
Nem tartottál attól, hogy az egyszerűbb, gyorsabb vonalvezetés miatt kevésbé „művészinek” tartanak majd?
Caldecott:
Sokan mondták, hogy túl könnyed, túl „spontán”. De a könnyedség mögött rengeteg vázlat, tanulmány volt. Az egyszerűség a legnehezebb!
Galantusz Grafika:
Hogyan fejlesztetted ezt a vizuális mesélőképességet?
Caldecott:
Mindig ott volt nálam egy kis füzet, a vasútállomástól a parkig. Próbáltam elcsípni a mozdulatokat, újraalkotni a dinamikát. Olykor csak egy fél szemöldökmozdulat volt a kulcs.
Vízfesték, technika és műhelytitkok
Galantusz Grafika:
A vízfesték ma már szinte egyet jelent a neveddel. Emlékszel, mikor és hogyan választottad ezt a technikát? Volt valami, ami miatt végül megmaradtál ennél?
Caldecott:
Kezdetben csak kényszerből próbáltam ki: egy kiadói határidő szorított, a tinta elfogyott, és egyedül egy régi festékkészlet árválkodott az asztalomon. Először bosszankodtam – aztán felfedeztem, milyen gyönyörűen keverednek a színek a nedves papíron, ahogy egy egész táj vagy egy karakter egyetlen vízcsepp nyomán életre kel. Egy idő után már élveztem, hogy a víz néha kiszámíthatatlan, mintha a természet is beleszólna a kép alakulásába.
Galantusz Grafika:
Sokan mondják, hogy a vízfesték megbocsáthatatlan: ha hibázol, nincs visszaút. Te hogyan kezelted ezt?
Caldecott:
Az elején, őszintén szólva, rettegtem a foltoktól és a váratlan elfolyásoktól. De aztán rájöttem, hogy pont ettől lesz eleven a kép – a hibákból születik a karakter. Van egy oldalam, amit sosem mutattam meg a kiadónak: ott egy kiskutya farka helyett egy hatalmas szürke felhő lett, mert a festék elfutott. De a végén az egész jelenet sokkal viccesebb és „caldecottosabb” lett!
Galantusz Grafika:
Mennyire tervezted előre a színeket, kompozíciót? Vagy inkább a véletlen és a játék vezetett?
Caldecott:
Mindig készítettem vázlatot, de a végső színeknél szívesen hagytam, hogy a víz is „döntsön”. Ha minden ecsetvonás kiszámított, a kép elveszíti a könnyedségét – nekem pedig a könnyedség és a mozgás volt a legfontosabb.
Galantusz Grafika:
Volt olyan, hogy a kiadó nem értette, mitől más a te képed, mint a többi illusztrátoré?
Caldecott:
Sokszor. Egyszer egy szerkesztő azt mondta: „Túl világos, túl sok a fehér hely!” De én mindig azt feleltem: „A gyerekek képzeletében a hiány kitölti a képet.” Néha a csend, a légies rész többet mond, mint a legapróbb részlet.
Humor, karakterek, anekdoták
Galantusz Grafika:
A karaktereid mindig játékosak, néha szinte túlzóan is. Volt olyan, hogy egy humoros figura miatt kritikát kaptál? Vagy pont emiatt lett sikeres egy könyv?
Caldecott:
Ó, számtalanszor! Egyszer például egy gyerekvershez rajzoltam egy vénkisasszonyi karaktert, akinek akkora orra lett, hogy a kiadó szerint beárnyékolta az egész oldalt. Hosszan lamentáltak rajta, hogy ez sértő lehet – de aztán jött egy levél egy tanítónőtől, aki szerint a gyerekek a rajzot nézve végre hangosan nevettek az órán, pedig azelőtt csak unatkoztak.
Nekem mindig fontos volt, hogy a humor ne legyen bántó, inkább szerethetően suta vagy esendő legyen – mert a gyerekek úgyis megérzik, ha a szív is benne van.
Galantusz Grafika:
Volt, hogy egy karakter "túl jól" sikerült, és elszabadult a történetben?
Caldecott:
Hát persze! A John Gilpin-féle ló pont ilyen volt. Egy egyszerű oldalra szántam, de olyan bohókásra sikerült, hogy minden oldalon újabb poénokat csempésztem a mozdulatába, az arckifejezésébe. A végén már magam is nevettem rajta – az olvasók pedig pont emiatt szerették meg.
Sőt, egyszer a kiadóm azzal hívott fel, hogy egy gyerek a könyvbemutatón körberajzolta a szobát John Gilpin lovának minden grimaszával. Na, mondtam, ha már a falon is mosolyog, jó úton járok!
Galantusz Grafika:
Van kedvenc karaktered, vagy inkább az egész „csapat” számít?
Caldecott:
Mindig is a csapatjátékban hittem – a háttérfigurákban, a kutyákban, a madarakban, akik az emberi karakterek mellett elviszik a jelenetek derűjét.
De ha választani kell, a John Gilpin-féle ló marad a kedvencem – minden hibájával, minden túlzásával, minden váratlan meglepetésével. Nem tökéletes, de épp ettől emberi (vagy, mondjuk inkább: ló-i).
Galantusz Grafika:
Megesett, hogy egy-egy karakter arcát a valóságból lested el? Mondjuk egy ismerősről, utcán látott alakról?
Caldecott:
Naná! Gyakran jártam piacokra, vásárokba – minden érdekes orr, fül, kalap a fejemben maradt. Volt, hogy a szomszéd kocsmárosné vagy egy buszsofőr is visszaköszönt a rajzaimon.
Az a legjobb, amikor valaki felismeri magát egy könyvben – egy ismerősöm például évekig sértődött volt, mert szerinte az ő szemöldöke szerepel a nagyapa karakterén!
Jelentős művek, visszhang, örökség
Galantusz Grafika:
A „The House that Jack Built” nemcsak az egyik legismertebb könyved, hanem mára igazi illusztrátori mérföldkő. Emlékszel még, milyen volt, amikor először a kezedbe fogtad a frissen nyomott példányt?
Caldecott:
Még ma is érzem az illatát annak a friss papírnak! Tudod, van abban valami felemelő, amikor egy rakás vázlat és kísérletezés után a kezedben tartod azt a könyvet, ami előtte csak a fejedben létezett.
A kiadó azt mondta: „Lássuk, mennyire bírják majd a gyerekek a te ördögi kutyáidat és nevettető madaraidat!” Mondtam nekik, hogy próbálják csak ki – aztán, amikor az első kritikák jöttek, mindenki meglepődött.
Galantusz Grafika:
Milyen visszajelzéseket kaptál?
Caldecott:
A legkedvesebb levelet egy vidéki tanítónőtől kaptam: „Kedves Uram, a gyerekek az ön rajzait utánozzák, sőt, egy kisfiú szerint a tehén már a mesemondás előtt is mosolygott a képen!”
De nem csak a gyerekek! Egyszer egy rendezett bajuszú apuka a könyvbemutatón azt mondta: „Mr. Caldecott, a fiam nem akar aludni, amíg az összes oldalból nem találja ki, merre néznek a kutyák és ki a kakas igazi barátja.”
És egy festő barátom állította: „Randolph, a te könyved miatt a feleségem végre nevetve nézi, ahogy festek.”
Galantusz Grafika:
Volt olyan pillanat, amikor nem voltál biztos a sikerben? Hogy túl szokatlan lesz, túl élő, túl szabad?
Caldecott:
Ó, rengeteg! Az első vázlatoknál a kiadó aggódott: „Nem lesz ez túl sok? Minden oldalon futnak, ugranak, grimaszolnak a szereplők!”
De én úgy voltam vele, hogy az élet nem egy állókép. Ha egy gyerek egyszer belefeledkezik a mozdulatba, akkor már nyert ügyem van.
Volt, hogy éjjel is újrarajzoltam egy karaktert, mert túl „rendezettnek” találtam. Szerettem, ha a rajzaimon a kacagás, az ijedség, a huncutság egyszerre van jelen.
Galantusz Grafika:
A kritikusok mindig lelkesek voltak?
Caldecott:
Nem, dehogy! Volt, aki szerint „ez már túlzás, ennyi élet egy könyvben zavaró”. Sőt, egy neves újságíró azt írta: „A képek annyira elevenek, hogy a szöveg csak mentség a lapozgatásra.”
Eleinte bántott, aztán a saját unokaöcsémet nézve rájöttem: tényleg, ő már nem is a szövegből, hanem a képekből mesélt tovább. Így hát, gondoltam, talán nem is baj, ha a kép tovább él, mint a szó.
Galantusz Grafika:
Mit gondolsz, mitől lesz egy illusztráció valóban örök? Mi a titka annak, hogy ennyi év után is inspirálod a művészeket – és ma már díjat is visel a neved?
Caldecott:
Talán az, hogy sosem féltem hibázni. Ha a karakter kicsit félrehúzott, vagy a kutya túl pimasz lett, az csak annyit jelent: él benne valami váratlan.
Azt hiszem, a gyerekek szeretik a rejtélyt: miért néz félre a tehén? Miért ugrik akkorát a kakas? Az illusztráció akkor örök, ha hagy kíváncsiságot a nézőben.
És ami a Caldecott Medal-t illeti – minden évben, amikor olvasom, hogy valaki emiatt választotta az illusztrálást, vagy hogy „Caldecott-álmokat” kerget, mindig arra gondolok: nem is a díj a fontos, hanem az, hogy a rajz új életeket, új meséket indít el.
Ha csak egy gyerek álmodozni kezd a képeimet nézve, akkor már megtettem, amiért rajzolni kezdtem.
Galantusz Grafika:
Ha ma újra kiadhatnád „Jack házát”, beletennél bármi mást, amit akkor kihagytál?
Caldecott:
Lehet, hogy ma már egy lapot üresen hagynék – csak egy pici folttal a sarokban, hogy a gyerek maga találja ki, ki lakik ott. Mert az illusztráció legnagyobb kalandja az, amikor a néző továbbrajzol a képzeletében.
Kihívások és a modern világ
Galantusz Grafika:
Volt időszak az életedben, amikor úgy érezted, végképp elakadtál? Milyen volt az, amikor a papír csak üresen várt, és a gondolatok se jöttek?
Caldecott:
Hogyne lett volna! Talán meglepő, de az igazi alkotói válság nem a kiadó vagy a határidő miatt érkezik – hanem csendben, hajnali négykor, amikor azt hiszed, már mindent lerajzoltál, és semmi újat nem tudsz mutatni.
Volt, hogy napokig csak ültem a papír előtt, és a macskánk több mozdulatot csinált, mint én az egész vázlaton!
A kiadói elvárások – „legyen viccesebb, legyen több ló, legyenek elevenebbek a gyerekek” – néha túl soká váltak. És a betegség, a gyengeség sem tett könnyebbé semmit.
Galantusz Grafika:
Mit tettél ilyenkor? Mi húzott ki a gödörből?
Caldecott:
Két dolgot ismertem gyógyírnak: az embereket és a természetet. Amikor már azt hittem, nem tudok semmi újat adni, kimentem a piacra vagy egy parkba, és csak néztem. Egy öreg hölgy, ahogy a kalapját igazgatja, egy kiskutya, ahogy belezavarodik a pórázába – ezek mindig új mozdulatot, új karaktert adtak.
Egyszer egy lókereskedő beszélgetését hallgattam végig, és abból lett a következő nagy illusztrációm fő jelenete.
És persze, a hibák! Néha a félresikerült vonal, az elrontott szín volt a legjobb kiindulópont. Megtanultam: a válság nem ellenség, hanem újratervezés.
Galantusz Grafika:
Ha most lennél fiatal illusztrátor, mit csinálnál másképp? Mit gondolsz a digitális világról, az AI-ról, a mai művészek lehetőségeiről?
Caldecott:
Először is: bámulom, mennyiféle eszközt, mennyi új technikát használnak ma! Az én időmben a ceruza és a vízfesték volt a csúcstechnika – ma meg már az egész világ egy nagy digitális vászon.
Őszintén szólva, kíváncsi lennék, milyen lenne, ha a vázlataimat egy AI egészítené ki. De azt is tudom, hogy a gép talán kitalál egy szebb árnyalatot vagy hibátlan vonalat, de a lélek, a csintalanság, a váratlan ötlet akkor is az emberi kézben marad.
Galantusz Grafika:
Mit üzennél a mai illusztrátoroknak, akik néha elvesznek a „tökéletesség” és a technika világában?
Caldecott:
Ne féljetek hibázni! Ne féljetek attól, ha egy karakter túl nagy orrot kap vagy egy kutya két bal lábat – lehet, hogy épp ezért lesz örök.
Az illusztrálás akkor él, ha a képből visszanéz ránk valami emberi, valami, ami mosolyog vagy szomorkodik – és ezt még a legokosabb algoritmus sem tudja teljesen utánozni.
Szóval rajzoljatok bátran, néha hunyorítva, néha nevetve, és sose felejtsétek el: minden új vonal egy új történet kezdete.
Zárszó – üzenet a művészköröknek
Galantusz Grafika:
Végezetül, Randolph, ha ma körülnéznél az illusztráció világában, mit üzennél azoknak, akik most indulnak el – főleg a művészkörök fiataljainak? Mitől érdemes félni, mitől nem? Mi az, amit csak egy illusztrátor tudhat?
Caldecott:
Azt mondanám: ne féljetek a papír fehérségétől! Merjetek úgy kezdeni, mint a gyerek, aki nem tudja még, mit rajzol, de hisz benne, hogy valami öröm születik.
Merjetek hibázni – egy rossz ecsetvonás néha többet ér száz jól sikerültnél, mert tanít, merre kell továbbmenni.
Ne törekedjetek mindig a tökéletességre – az igazi öröm a meglepetésekben, a kis „elcsúszott” figurákban van. Ott bujkál a lélek a papír szélén, egy eltévedt vonalban, egy váratlan mosolyban.
És merjetek nevettetni! Ha egy gyerek nevet a rajzotokon, vagy egy felnőtt elfelejt gondterheltnek lenni egy könyv láttán, már győztetek.
Sose felejtsétek: az illusztrálás nem versenypálya, hanem játszótér. Az a művész, aki örül annak, amit csinál, az a képén keresztül örömöt ad másnak is – és talán így válik a képe igazán időtlenné.
Galantusz Grafika:
Köszönjük, Randolph, hogy ma is emlékeztetsz minket a játék, a mozgás, a váratlan ötlet, sőt, a bátran vállalt tökéletlenség örömére – és arra, hogy a művészi szabadság minden korban új formát ölt.
Az illusztrációk világában a képek és a történetek együtt születnek – és igazán maradandóvá is csak akkor válnak, ha mindkét oldal él, mozog és megszólít. A Galantusz Grafikánál azon dolgozunk, hogy a te vizuális világod is olyan szövegeket kapjon, amelyek nemcsak elmesélnek, hanem emlékezetessé is tesznek. Ha szeretnéd, hogy a portfóliód, kiállításod vagy kreatív projekted szövegben is professzionális legyen, nézd meg, miben tudunk segíteni: Galantusz Grafika – Digitális Marketing.
